A napokban újra felröppent a híre a digitális oktatás folytatásának. Bevallom, a gyomrom görcsbe ugrik a puszta felvetés hallatán is és csak remélni tudom (de azt nagyon), hogy erre nem fog sor kerülni. Múltkor megkérdezte tőlem valaki, hogy miért volt az olyan szörnyű. Abban a pillanatban az agyam rögtön végigpörgetett egy tanulós-dolgozós napot, gondoltam le is írom, így talán mindenki jobban átlátja, miért retteg sok-sok szülő a szeptemberi iskola-nem-kezdéstől.

Egy átlagos nap. Ami minden, csak nem átlagos. Jelen helyzetben viszont sajnos muszáj így aposztrofálni, mert ez a menetrend lett a megszokott.

Kinyitom a szemem, még 6 óra sincs, a nap erőtlen sugarai úgy küszködik be magukat a redőny apró résein, mint ahogy én próbáltam magam belepréselni szülés után a régi farmerjaimba. Rövid bosszankodás után – amiért ez az éjszak is olyan rövid volt – kikelek az ágyból és már rutinossá vált mozdulattal kapcsolom be a laptopokat. Mind a kettőt. Mert kettő is éktelenkedik az asztalon. Míg betöltenek, én is próbálok bebootolni, és utóbbi jóval lassabb folyamat. A fiúk még nem mocorognak, így mielőtt elkezdődik a napi robot, gyorsan lehívom az e-mailjeimet és tervet készítek fejben az elvégzendő feladatok fontossági sorrendjét illetően. Belépek a Krétába is, ekkor ér az első sokk, hogy nem adtuk le a rajz házit. Üsse kavics, az egynapos csúszásban lévő angol mellé ma még pont belefér.

Ekkor jelenik meg az első szőke kócos buksi az ajtóban, a kisebbik, hóna alatt a takarója, az alvós plüsse (ezennel bemutatom Fánit, az elefántot) és a vonatos könyve. Bekucorodik a még meleg takaróm alá, én pedig rettentően irigy vagyok. Fordulok vissza a képernyőhöz, azaz csak fordulnék, de elhangzik egy álmos „kakaót kéjek” mondtad, így elindulok a konyhába kakaót keverni. Eközben a másik szőke búra is szembe jön és bújik is be apa helyére. Kakaó elkészül, a kicsi elégedetten fogyasztja, miközben megállapítom, hogy mennyire jófej, nem irigy, a takarómnak is ad bőven.

Hangos ellenkezés ellenére felhúzom a redőnyt, mire mind a kettő úgy bújik be a takaró alá, mintha Drakula leszármazottjai lennének. Apa búcsúpuszit ad és elindul dolgozni, mire a fiúk már az ablakban lógnak (hirtelen már nem is zavaró a fény), hogy integethessenek neki. Galád módon kihasználom a pillanatot és gyorsan elteszem az ágyneműt, előidézve ezzel a napi első hisztit (és hol van még a vége…). Már-már immunissá vált fülem fel se veszi a méltatlankodást. Kislattyogok a fürdőbe, belenézek a tükörbe, uuuuh, ezt nem kellett volna. Mosakodás, fésülködés, fogmosás (végre eszembe jutott, nem úgy, mint tegnap, mikor délután 4kor jöttem rá, hogy a fogmosás aznap érdeklődés hiányában elmaradt).

Öltözés. Először a kölykök, majd én. Mintha lenne jelentősége, a jobbik melegítőm veszem fel. Értsd, nem játszós, jó kis feszülős. Farmert mégse, az otthonra kényelmetlen. Ez a póló? Áh nem, mégiscsak rögtön kezdődik a munkaidő, adjuk meg a módját. Akkor ezt? Ez meg...túl jó, nem? Mégis mire lenne túl jó? Lehet még hónapokig nem mehetünk ki az utcára, az ember lánya érezze már jól magát a bőrében. Ha nem én hordom el, a molyok ülnek rajta ünnepi tort, akkor meg már inkább én élvezném ki. Így felveszem azt a jó pólót. Fülbevaló! Majdnem elfelejtettem! Úgy érzem, most már akár az operabálba is mehetnék. No para, vannak ilyen diskurzusaim saját magammal, szerintem ez most egyáltalán nem ad okot az aggodalomra, a mindjártmegőrülök állapot prevenció szerves része. Egész emberi formát öltöttem, mégiscsak mutassunk jó példát a gyerekeknek, hiszen nem szünet van, hanem…. Rosseb tudja, home office, home tanulás, home főzés, ”home-vágy”, na az nincs.

Kis mese, reggeli, egész időben vagyunk, ha jól haladunk a sulival, akkor még alvás előtt belefér az udvar is. Közben oda-odarohanok a laptopokhoz és elküldök pár e-mailt. Hú, jött egy fontos rendelés, amit le kell adnom. Najó, akkor belefér még egy rész a Láng és a szuperverdákból, de aztán tényleg tanulás! Utóbbihoz a napi tananyagot még előző este kinyomtattam úgy 11 körül, tök jó vagyok! Rendelés leadva, 4 új olvasatlan e-mail, de akkor is muszáj elindítani a nagyobbikat a tanulnivalóval, így kis türelmet kérek, hívjuk kávészünetnek kávé és szünet nélkül.

Oké, matek. Kis szöveges feladat, kell a füzet, tankönyv és munkafüzet is. Tolltartó! Ceruzák szépen kihegyezve, számegyenes előkészítve. Kezdjük a munkafüzettel, ez a 3 feladat fog menni önállóan is. A 3 éves érthető módon unja a mesét, meg amúgy is folyamatos lelkifurdalással küzdök, amiért ennyi tv-t néz, de sajna a digitális oktatás - home office - karantén mellé nem adtak „unatkozó3évestszórakoztató” egységet, így én töltöm be ezt a szerepet. Oké, a 3 évesnek összedobok egy favasút pályát, még felüljárós kereszteződés is került bele, nagyon jó vagyok, ha vége ennek a karantánosdinak, felcsapok mérnöknek! Ekkor kiabál a nagyobbik, hogy nem érti a feladatot, hát akkor nézzük meg. Igen, 12 póló van a szennyeskosárban (az már valami, ha a feladat íróját irigyled, hogy csak 12…), amiből 5 kék és a többi sárga. Mennyi sárga van akkor? (Jesszus, nehogy összemossa!) Így már világos, szuper, akkor írjuk le. Nem, nem összeadás, kivonás lesz, úgy-úgy. Ekkor a kicsi kiabál, hogy lemerült az elem a mozdonyban és nem, nem jó a másik 8 mozdony, amiben van jó elem, az az egy kell, nyilván. Nagy levegő, mozdonyban elemcsere. Kisebb anarchia, mert olyan mozdonyból akartam kivenni az elemet, amit amúgy sem használ, és én ezt mégis hogyan gondolom. Nincs mit tenni, hozzányúlok a kincstári elemtartalékhoz, nem számít majd ha sötétben kell lennünk, ha áram sem lesz, nem, a mozdony működjön, az a fontos.

Anyaaaa, végeztem, kimehetek az udvarra? Dehogy mehetsz, ez még csak a munkafüzet 4 oldalából 1 volt és még hol a tankönyv és a szöveges feladat! (Amit a suliban valószínű egy tanórában megoldanak, az nekünk itthon alsó hangon egy délelőtt.) Oké, ezt meg ezt is tudod egyedül, csináld szépen. Tudom, hogy nincs hozzá kedved. Nem, nem szünet van, hanem suli. Hogy miért itthon? Ekkor elszorul a torkom és elcsuklik a hangom, szerencse nem észrevehetően. Ez az egész helyzet őrület, egy Z-kategóriás világvége film, ami neki a gyerekkora, amit át kell élnie és nem érti. Én sem értem. Senki nem érti. Hogyan történt ez meg?! De megtörtént, minden bizonytalan és emiatt mindenki feszült. Gyerek és felnőtt is. Nagy levegő, nem rád haragszom bogaram, hanem valami láthatatlan ellenségre, ami így felborított mindent. De mi itt vagyunk egymásnak és próbáljuk meg kihozni a helyzetből a legtöbbet, oké? Beletörődő bólintás, és hosszú ölelés. Hú, a munka, ajtó becsuk, gyorsan odaülök a laptop elé. Anyaaaa, nézd meg a vonataim! Rögtön Manó, de anyának muszáj kicsit dolgoznia.

10 óra körül járunk, mikor belém hasít, hogy ebéd még sehol. Spagettit ígértem, de előbb még ezeket befejezem. Oké, a 3 méregdrága szállítmányozási ajánlatból melyik legyen? A fordítás kész? Két új rendelés leadva? Adatbázis 3000 tételének egyenként való átnézése hol tart? Egy lépés előre, kettő vissza, kb így érzem magam. Gyorsan odateszem a spagettit főni, meg a szószt, azok elrotyognak magukban, addig tudok kicsit haladni. Jut eszembe, Apa dolgozós pólóit ki kell mosni, holnapra kell neki már másik, gyorsan elindítom a mosógépet. Anyaaaa, szomjas vagyoooook! Mesét kéjek!!! Dehát ott vannak a vonatok, áh mindegy, Némó jó lesz? Nem! Moana? Nem! Repcsik? Nem! Tudod melyik a Repcsik? Nem! Akkor az jó lesz. Anyaaaa kéééész a mateeeek! Frászt van kész, csak letudtunk egy újabb oldalt… Oké, nézzük a maradékot. No, ez gyorsan fog menni. Melyik állatból van 15 a képen? Nem, a virág nem állat. Nah kutya, az már közelít! Jah, hogy ez hörcsög? Az is jó! Ügyes vagy! Nah most vedd elő a füzetet és másold le az összeadásokat. Igen, mindet. Összesen 10 összeadás van, nem a világ. Tudom, neked a legnehezebb, az élet igazságtalan, de kérlek értsd meg, hogy most ugyanúgy iskola van, csak itthon kell lenni, hogy ne legyünk betegek. Nem, nem fogunk meghalni (újabb mély sóhaj), kivéve, ha anya agyvérzést kap. Nem, csak vicceltem, hülye vicc volt, a szemem alatti táskákon kívül a humorom is egyre feketébb. No, csak ügyesen, ha még egy oldal kész, mehettek az udvarra. Anya mi ez a szag? Semmi bogaram, a szósz alapját égettem csak oda, majd újra kezdem.

Közben Apa hazatelefonál, hogy minden oké-e. Persze, minden rendben, csak a szokásos. Hogy délután egy órával hamarabb eljöhetsz? A hír hallatára majdnem elsírom magam a boldogságtól! Ma is érdemes volt felkelni! Uh, a szósz, mennem kell, puszi! Örömtánc eljárása mellett jutok el a konyháig, a félig odaégett hagymát gyorsan felöntöm a paradicsomszósszal, teljesen jó lesz, fogalmazzunk úgy, hogy karamellizált hagymás alap. No Vili, készen vagy az összeadások másolásával is? Akkor irány az udvar. Nem, nem érdekel, hogy megy a mese, délután is lehet nézni, most irány az udvar, süt a nap, elég egy pulcsi, menjetek ki mocorogni! Tészta kifőtt, leszűröm. Maradék matek feladatot kikészítem, a szószt visszaveszem, mosógép zakatol. Nagy levegő, eddig megvagyunk. Végre van egy egész órám egyben, hogy leüljek a laptopok elé. Elkezdem gépelni az e-mailt, mikor sírás szűrődik be. Anyaaaaa, Kázmééér eleseeeeeeett! Fejem koppan az asztalon, csakhogy nekem is fájjon és kellően empatikus legyek. Hol fáj? Látom, picit vérzik, semmi baj, begyógyul. Tegyük le a rollert. Illetve mi lenne, ha nem zokniban rollereznél? Nem érdekel, hogy nem akarsz cipőt húzni, 16 fokban nem megyünk ki cipő nélkül! (Ordítás és rugdosás közben cipő felerőltetése.) Ne rugdosd a rollert, nem ő tehet róla! No, így rendben lesz? Tudtok szépen játszani? Szuper. Vissza a munkához. Fordítás befejezve, elküldve, rendelések leadva, fuvar megszervezve. Egy félisten hozzám képest semmi! Anyaaaaa, Kázmér elvette a labdáááám és nem adjaaa visszaaa! Nincs még öt labdánk? De nekem az kell! Én játszottam vele először! Nem lenne egyszerűbb, ha rugdosnátok egymásnak? Neeeem, az nekem kell! Neeeem, nekeeeem! Oké, nincs labda! Annyi játék van itt, komolyan kiszórom az utcára és vigye, aki akarja, ha ti nem tudtok belőle választani! Jah, hogy ez már nem tetszik? Akkor tessék már nyugiban ellenni kicsit, tudom mennyire unalmas már itthon hetek óta, de értsétek meg, anyának muszáj dolgoznia! Oké? Szuper!

Jesszus, mindjárt dél? A szószt még nem kapcsoltam le?! Basszus, az alja tömör. Leégett vagy csak épp odakapott? Nincs kozmás szaga, az alsó egy centiért elmorzsolok egy könnycseppet, a maradékot ráöntöm a tésztára. Nincs itthon sajt, nem hiszem el! Várjunk, ebben a dobozban mi van? Oké, akkora, mint egy gyufásdoboz, lereszelem, pont elég a két kölyöknek. Nekem tök jó lesz az üres tészta is. Telefon csörög. Hogy megjött-e az a szállítmány? Nem, valószínű megfogták a határon, mint mindent. Tudom, hogy sürgős, de nem tudok mit tenni, világjárvány van, minden akadozik. Oké, utánanézek és megteszem, amit tudok. Hogy az új rendelést? Még nem láttam, rögtön küldöm! Srácok, befelé, kézmosás és ebéd! Vilikém muszáj, majd délután mehettek újra udvarozni, most Kázmért le kell tennem, hogy végre dolgozhassak tovább és te be tudd fejezni a sulit. Tudom, hogy nem akarod, de muszáj. Azért, mert iskola van és nem szünet! Tudom, hogy igazságtalan, tudom, hogy neked a legrosszabb. No, befelé. Kázmér, te is! Nem, nem hozhatod be a rollert a házba! A mocit sem! A gilisztát sem! Ebéd van és alvás! Igen, tudom, azért üvöltesz mindenért, mert nem vagy álmos, tiszta sor. Hé, talán a cipőt vegyük le! Kézmosás, asztalhoz! Nem, nem ihattok most kakaót, ebéd van. Nem, nem gumicukor az ebéd. Nem érdekel mennyire ordítasz, akkor sem. Aki szépen eszik a tésztából, az kaphat gumicukrot. Igen, az egészet meg kell enni, alig szedtem, hogy teljesíthető legyen a kérés, kérlek, tessék szépen enni. Az-az, nagyon ügyesek vagytok. Mese? De elmúlt dél… jó, csak amíg esztek. Ezalatt újra a laptopok előtt ülök, majd eszek később, legalább van újabb negyed órám haladni. Fél 1, nah ki kaphat gumicukrot? Nagyon jóóó, szépen megettétek. Nem volt könnyű? Hát sajnálom, a sanyarú gyerekkor szerves része a spagetti evés. Kázmér, ne játssz a gumicukorral, mert félrenyeled, tessék elrágni! Úgy, és most irány az ágy. Bátyus, tipli az íróasztalhoz, azt a pár feladatot csináld meg kérlek, rögtön megyek és segítek, csak elaltatom Kázmért.

Lehuppanok a kicsi mellé a kanapéra, bámulok a félhomályba. Átgondolom a további teendőket. Te jó ég, ki kell teregetni a pólókat, mert nem fognak megszáradni. Konyha romokban… oké, gyorsan kipakolom a mosogatógépet, bemehet a szennyes, pipa. Az odakapott szósz maradékát legalább 72 órára be kell áztatni, hogy megmentsük az edényt. Gyorsan tekerjük végig a vibert. Még jó, hogy a kicsi nem álmos, azért aludt el nettó 4,5 perc alatt. No, hol az a feladat Vili? Kész is? Az összes? Nagyon ügyes vagy Manó, had’ nézzem! Nagyon jó, de ne csapd ennyire össze, amúgy az eredmények jók. Írj egy picit szebben, oké? Tudom, hogy hamar le akarod tudni, de normál esetben a suliban ülnél még nem keveset. Ezt az 5-öst kiradírozom, kérlek írd le szebben, mert nem lehet elolvasni. Nah, ez már valami! Aki ilyen gyönyörű 5-öst tud írni, attól nem szeretnék mást látni, világos? Jól van, matek pipa. Van egy kis rajz házi, nem sok, festeni kell egy tavasz tündért. Igen, vízfestékkel, ugye mekkora buli ez a suli-dolog? No, csináld meg szépen, és amíg Kázmér alszik, lesz egy kis írás. Tudom, de hidd el, nem sok. A tanító néni is megmondta, hogy jó lenne minden nap gyakorolni, a suliban sokkal többet írnátok. Igen, suli van, nem szünet, muszáj bogaram. Csak ezt a 4 sort, rendben? Figyelj a szóközökre, ahol szünet van a szavak között, ott te se írd őket egybe. Szépen, figyelj oda melyik betű lakik a padláson, a szobában, a pincében, tudod ez fontos! A nagybetűket még nem tanultátok, tudod, azok helyett kis pirossal írott betűket kell írni. Úúúgy, nagyon jó! Anya most leül dolgozni, csináld szépen, oké? Kérlek ne kalandozz el, minél ügyesebben odafigyelsz, annál hamarabb kész lesz és akkor már csak az etika és az angol van hátra. Tudom, de muszáj, ezek csak hallgatósak, angolból legfeljebb rajzolni kell kicsit, apa majd segít bennük, ha hazaér. Azért nem tudjuk most, mert egyrészt neked festeni és írni kell, anyának meg dolgozni. Tudom, igazságtalan és utálod ezt így, de most sajnos így kell ezt az egészet csinálnunk. Reméljük hamarosan vége, rendben? Jön a nyár, a nyári szünet, már csak 5 hét és vége a sulinak, nah? Nem olyan sok az, utána nem kell tanulni! Strand? Hát nem tudom, lehet idén csak itthon pancsizunk, de felállítjuk a medencét, a homokozót is, sütünk lángost meg szalonnát, óriási buli lesz. Na ugye! Nem tudom el tudunk-e utazni a Balatonra, de reménykedjünk benne, az még messze van, de ha más nem, megyünk sokfelé kirándulni, az jó lesz? Bármi csak ne itthon legyünk? Átérzem, bár legyünk inkább nagyon hálásak, amiért családi házban lakunk és van egy kis kertünk, ahova minden nap ki tudtok menni a napra, levegőzni, rollerezni, bicózni. Van, aki panellakásban kell átvészelje ezt az egészet és nem mehet le. Gondolj bele, nekik sokkal nehezebb. Ők az igazi hősök, ugye? Nah, csináld szépen, anya is dolgozik, aztán délután meg együtt lehetünk, Apa is hamarabb hazaér, nagyon jó lesz!

Nah pattanjunk neki az adatbázisnak, a 3000 sorból még 1800 van hátra és 3 nap múlva el kell küldeni. Oké, nyugodjunk meg, mert a kétségbeesés nem segít. Apa hazaér, onnantól lefoglalja a kicsiket, én meg haladok. Szuper, egész jó, hipp-hopp lement 70 sor, fog ez menni! Mi ez a hang? Jah a gyomrom. Majd este eszek, most csak valami gyorsat, ez a chips maradék tökéletes. Gyorsan, mert rögtön kel a kicsi. Újabb 50 sor pipa. Anyaaaa, kéééész az írááás és a festéééés! Oké, csak ne ordibálj, mert felkel az öcséd, nekem még pedig kell egy kis idő. Szuper, nagyon ügyes vagy! Pihizz kicsit. Ne, ne kapcsoljuk már be a tv-t, annyi érdekes állatos könyved van. Nézd, itt ez a cápás, anya nagyon szerette a te korodban. Ugye mennyire menő? Hát had’ nézzem….tényleg olyan, mintha megharapná a hajótörött bácsit… sajnos előfordul, de ritka. Igen, előfordul, hogy a cápák emberre támadnak. Nem, a Balcsiban nincsenek cápák. Csak piranják. Neeem, vicceltem, azaz már előfordult, de a piranja nem vérengző (annyira), emellett nem élik túl a telet, mert trópusi halak. Igen, a meleg vizet szeretik. Bogaram, nagyon szeretnék még beszélgetni, de muszáj dolgoznom, oké? Tudom, hogy sosincs időm és mindig rohanok, ez most sajnos ilyen. Hogy meddig? Nem tudom. Nem, nem fog örökké tartani, sok néni és bácsi azon dolgozik, hogy legyen védőoltás és akkor együtt fogunk élni vele, mint az influenzával. Igen, az is ilyen volt, de találtunk rá gyógyszert, azaz oltást, ami megvéd attól, hogy megbetegedjünk. Nem tudom pontosan mikor lesz kész, reméljük hamar (mert még pár ilyen hónap és nem lesz hajam).

Hol is tartottam? Pólók, kiteregetve a napra, ez is pipa. Konyha… majd, ha a kicsi felkelt, most haladok, amíg tudok. 80 sor, annyira jó vagyok! Nah még 20, hogy meglegyen a kerek 100. Felkeltél édesem? Jó reggelt! Jól aludtál? Szépeket álmodtál? Gyere, bújj ide anyához, minden rendben van. Rád terítsem a takarót? Anya ezt még befejezi, addig csücsülj szépen az ölemben. Vilikém, ne piszkáld az öcséd, had’ fejezzem be ezt a pár sort, anyának muszáj ezzel foglalkoznia. Addig ülj itt nyugiban vagy olvasgass a cápákról, oké? Jól van, adj egy puszit, nagyon ügyes fiú vagy és nagyon büszke vagyok rád, hogy ennyit segítesz anyának! Igen, azzal, hogy szót fogadsz. Tudom, de nem tudsz helyettem dolgozni és nem is kell. Nekem az a legnagyobb segítség, ha szépen csinálod a sulis feladatokat és odafigyelsz arra, amit kérek, oké? Adj még egy puszit! Anyaaa, kéjek kakaót! Meg mesét! Rögtön bogaram, még két sor. Csak addig van mese, amíg Apa haza nem ér, rendben? Postás Pat? Nem! Rio? Nem! Thomas? Igeeen! Vilikém jó lesz? Neeem, én Riót akarok, mindig a Thomas megy, mindig Kázmér választ. Tudom Vili, sokszor választ ő, de értsd meg, hogy muszáj befejeznem a munkám, hogy délután együtt lehessünk, ő még kicsi és nehezebben érti meg. Ha szeretnéd, elindítok neked valami mást a szobádban, úgy jó? Tudom, hogy te is itt akarod nézni, de csak így tudjuk ezt most megoldani. A tűzoltós repcsis legyen? A versenyes inkább? Jó, tessék.

Újra a laptop előtt. Igen, válaszoltam arra a levélre. A rendelés csak 3 hét múlva tud elindulni, a gyárak még félig zárva. Tudom, hogy kellene és sürgős, de még ők sem tértek vissza a munkába. Az angol viszonylat rendben van, az elindult. Igen, ők egy héten 3 napot benn dolgoznak, össze tudták készíteni a rendelést. Az adatbázissal lassan, de haladok. Legfeljebb csinálom este, ha lefeküdtek a kicsik, de kész lesz. Anyaaaaa, kéjek kakaóóóóóót! Elfelejtettem bogaram, ne haragudj. Nem akartok uzsizni? Van még a tegnap sütött finom kakaóscsigából meg buktából. Te kakaót kérsz hozzá? Te joghurtot? Te is inkább joghurtot? Kakaóval együtt nem megy, vagy egyik vagy másik. Jó, végül is miért ne, Vilikém te is kérsz kakaót? Jól van, Apa meg hoz gyümölcsöt kicsit később. Egyetek szépen, addig kinyitom Apának a kaput, igen, nemsokára hazaér. Képzeljétek, hamarabb, mint szokott, hát nem buli?!

Kapu nyitva, postaládában semmi. Nem mintha várnánk bárkitől is bármit. Ekkor ismerős autó hang, Apa tűnik fel az utca végén. Hazaért. A nyakába borulok, nem számít, hogy még nem öltözött át. Megkönnyebbülés és öröm jár át. Apaaaaaaaa! Hazaértééél, Apaaaaa! Manók, tipli vissza a házba zokniban, bár mindegy, majd veszünk fel tisztát. Igen, Apa hazaért. Nyomás befelé! Kinn szeretnétek maradni? Jó, miért ne. Vilikém ne felejtsd el, még van angol és etika. Csak Apa is had öltözzön át. Majd szólok, ha be kell jönnöd. Konyhában el kéne pakolni, de Apa már megy is, csinálja, hogy én leülhessek a laptopok elé. Fel is porszívózik, mert áldatlan állapotok uralkodnak. Az etika és angol anyagokat átküldöm neki és folytatom az adatbázist, azon kívül napi e-mailek megválaszolva, nincs félbe maradt feladat. Az a fránya adatbázis csak, az lóg a fejem felett, mint Damoklész kardja. Szorít a határidő, de nem tudok többfelé szakadni. Újabb 50 sor, haladás. Anyaaaaaaa, Kázmér megette a ribizlit! Rohanunk, mert bár van ribizlibokrunk, még levél sincs nagyon rajta, nemhogy gyümölcs. Ez nem ribizli, ez gőzöm sincs milyen növény, már itt volt, mikor ideköltöztünk, folyton tele van bogyóval és bök. Papa, szia, Kázmér a szájába vett egy bogyót, tudod arról a szúrós szarról a ház mellett, az mérgező? Nem, nem nyelte le, kiszedtük a szájából, csak ráharapott kicsit. Oké, max kis hasmenés, de az se valószínű. Verjük le róla a bogyókat vagy vágjuk ki, bánom is én.

5 óra elmúlt, muszáj kicsit elszakadnom a laptopoktól valami olyan tevékenységgel, ami nem háztartás, ami nem tanulás/tanítás, hanem kis kikapcsolódás. Vilikém, menj be kérlek, Apával gyorsan letudjátok a maradék feladatokat, hamar meglesz. Tudom, hogy kinn akarsz maradni az udvaron, de ezek gyorsan megvannak, két kis videó, angolból csak pár rajz a gyümölcsökről. Addig én Kázmérral kapirgálok kicsit a kertben. Gyere Kázmér, gereblyézzünk kicsit. A múltkori nagy szél még előhozott pár őszi levelet a bokrok alól, szedjük össze. Nézd, milyen szépen kinyíltak a tulipánok, de nem szabad leszedni, így szépek. Igen, ott a zümi, gyűjti a virágport. Ne fogd meg, mert megcsíp! Nah már végeztetek is, Vilikém? Nagyon ügyesek vagytok! Érdekes volt az etika? A rajzot lefotózom, meg a festményt is, azokat vissza kell küldeni. Elpakoltál az asztalodról? Ceruzák kihegyezve? Nem baj, maradj csak kinn, anyáék megcsinálják, olyan szép idő van, élvezzétek. Nem, az ugrálóban egyszerre egyikőtök legyen csak. Nem hiszem el, hogy egyszerre találjátok ki, egész nap egyikőtöknek sem jutott eszébe ugrálni. Kázmér, hagyd a bátyust ugrálni, segíts inkább apának füvet nyírni ügyesen. Igen, anya gyomlál. Neee, ne azt húzd ki, abból szép virág… lett volna. Nincs baj, nem akartam rád kiabálni (én hülye barom), nézd, ezeket húzd ki, látod? A többit hagyjuk szépen megnőni, hogy szépek legyenek. Tudod, anyának ez fontos, anya lelkét ez simogatja. A te kis lelked a kakaónak és a Lángnak meg a Szuperverdáknak örül, anyáé meg a virágainak (is!). Jaj de ügyes vagy, így már csodaszép a kert!

Vilikém, lassan majd megyünk vacsizni és fürdeni, jó? Igen, kezd késő lenni, még nem most kell bemenni, csak szólni szerettem volna, hogy készülj lélekben. Régóta kinn vagytok ám, csak gyorsan megy az idő ezen a szép napos és langyos délutánon. Ugye milyen szép a kert? Apa lenyírta a füvet,  nyílnak a virágok, rügyezik a szőlő és virágzik a málna. Lassan majd ültetünk paradicsomot és paprikát is. Persze, hogy segíthetsz, sőt, szeretném is és akkor biztosan nagyon finom zöldségeink lesznek! Nah anya leül kicsit a hintaágyba. Ti is felültök? Várjatok, nem fértek ketten az ölembe. Jah mégis? Hát persze, agyon ne nyomjátok anyátokat. Apa gyere, már csak te hiányzol a kupac tetejéről. Jesszus, rá ne ülj a kölykökre! Nem, rám se.

A nap már erőtlenül süt, kezd hűvös lenni pólóban. Srácok, lassan 7 óra, menjünk be, vacsora és lefekvés. Holnap korán kell kelni. Igen muszáj, mert suli van, mégha nem is kell bemenni, anyának meg munka. Kázmérnak sem olyan jó ám, szegény sokat unatkozik, ne irigyeld. No befelé. Sajtos melegszendvics jó lesz? Pirosarannyal? Uborka is van. Kázmér, nem lehet kakaón élni, most málnaszörpi van vacsorára. Ha megittad, akkor lehet szó egy kis pohár kakaóról. Vili, ha befejezted, kérlek vidd ki a konyhába a tányért meg a bögrét, és irány vetkőzni. Tudom, nem igazság, fürdeni akkor is kell. Pisi, kézmosás, fogmosás és zuhany. Igen, ebben a sorrendben, ha kérhetem. Nem, a pólód és a hosszúujjúd nem szennyes, a melegítő nadrág is jó még holnapra. Igen, kizárásos alapon a zokni és az alsógatya szennyes. Ne folyasd olyan sokáig a vizet, tessék törölközni. Kázmér, most te jössz. Akkor is kikapcsolom a mesét, pá-pá mese. Apa, kapd már el légyszi, az életben nem fog elaludni. Vilikém bújj be az ágyba, rögtön megyünk mesét olvasni. Mit mondtam, mi szennyes? Akkor miért van az alsógatya is a kanapén? Nem baj, majd én kiviszem. Kázmér add ide kérlek a fogkefét, a fogkrém leszopogatása nem fogmosás. Most anya jön, nyisd ki a szád. De, muszáj hajat is mosni, mert a fejedre öntötted a földet, tiszta homok a fejed. Ne ordíts már, rögtön kész, amúgy is rettentő fájdalmas egy hajmosás. Jó lesz ez a pizsi? Nah, sipirc be bátyus mellé. Most mondjam a mesét, vagy ökörködtök? Hallgassátok, most Apa része jön. Mit énekeljek? Tavaszi szél jó lesz? Taavaasziiii széééél víííízet áááraaaszt… Jó éjszakát, aludj jól, álmodj szépeket Vilikém. Hogy mikor mehetsz suliba megint? Mikor láthatod az osztálytársaid? Nem tudom, bárcsak tudnám, sajnos erre nem tudok válaszolni, de azért kell most itthon lenni és betartani a szabályokat, hogy minél hamarabb újra lehessen suliba menni, meg Gödöllőre Sziapapáékhoz. Nem, most hozzájuk sem mehetünk, és ők sem jöhetnek. Tudod, Ágimamáék sem jöhetnek át, mi sem megyünk hozzájuk. Nekünk is nagyon hiányoznak, tudom bogaram. Reméljük hamar vége lesz már.

Kázmér sipirc az ágyba! Akkor is le kell feküdni. Tudom, nem vagy álmos... Most Apa fog elaltatni, jó? Anyának még dolgoznia kell. Hidd el, én sem szeretnék már ilyen későn, de sajnos muszáj. Jóéjt, puszi, aludj jól. Fáni megvan? Cumó? Betakarjalak? Nem, most anya nem tud itt maradni, de Apa itt van veled, rendben? Jól van, okos fiú vagy, büszke vagyok rád is!

Gyors zuhany, bár legszívesebben ki sem jönnék alóla. Lassan folyik le rajtam a jó meleg víz, már fáztam, de valószínű inkább a fáradtság játszik közre, mert szerencsére nincs már olyan hideg. Csendes a ház. Felveszem a kényelmes pizsim. Kázmér szobájából Apa halk horkolása hallatszik ki, Kázmér még kicsit mocorog, Vili pedig már az igazak álmát alussza. Keverek magamnak egy meleg kakaót és leülök a laptopok elé, hogy folytassam az adatbázist. Apa nemsokára megjelenik kissé álmosan és konstatálja, hogy Kázmér altatása sikeres volt. Mindjárt 10 óra, letudtam majdnem 500 sort. Még két ilyen este és végzek, időre. Kikapcsolhatom végre a laptopokat. Gyors fogmosás után összebújás és 10 perc sorozatnézés van tervben, mert ez is kell. Kell a teljes kikapcsolódás, pedig késő van, aludni kellene, mert fáradtak vagyunk, de ennyi „mi-idő”-re szükségünk van. Hirtelen nyakfájásra ébredek és arra, hogy a karom teljesen elzsibbadt. Fél 12, bealudtunk a sorozaton úgy, ahogy leültünk nézni. Félkómásan leszedjük az ágytakarót, elővesszük az ágyneműt. Még egyszer megnézzük a gyerekeket, mert ez az esti rituálénk része. Mielőtt elalszunk, még egy puszit nyomunk mindkettő orcájára, gyönyörködünk bennük pár percet és megállapítjuk, hogy mennyire megnőttek és hogy mekkora zsivány mind a kettő. Ébresztő beállítva. Egymásra nézünk, szavak nélkül is tudjuk, mire gondol a másik. Hogy reméljük nem tart soká ez az állapot, hogy a gyerekek normális és teljes életet élhetnek, közösségben, suliban, bölcsiben. Hogy nem lesz gond a munkahelyünkkel, hogy nem lesz sok beteg, hogy megússzuk a vírust és talán minden lehet olyan, mint régen. Bár tudjuk, már semmi sem lesz olyan, de álmodozni szabad, sőt kell is. Mire ennek a gondolatnak a végére érünk, már tényleg álmodunk.

6 órakor Apa ébresztőjének hangjára riadok. Még épp álmodtam valamit, nehezen térek magamhoz. Kikelek az ágyból, bekapcsolom a laptopokat, majd kisétálok a fürdőbe. Megmosakszom és nézem a tükörben, ahogy a vízcseppek csorognak le az arcomon. Kezdődik egy újabb nap. Egy átlagos nap. Ami minden, csak nem átlagos...

Nem szeretem a beskatulyázást. Sem pozitív értelemben, negatív értelemben meg pláne. Sokszor olvasok beszámolókat és mindenféle egyéb írásokat anyukáktól, szakemberektől, amik a gyereknevelésben való lavírozásban nyújtanának elvileg támaszt és segítséget. Ehelyett viszont a legtöbb esetben már az első pár mondat után találsz minimum 5 kivetnivalót magadban, amitől egyre rosszabb szülőnek érzed magad. Vagy azért, mert Pistike ügyesebb, jobban eszik vagy jobban alszik, mint a vele korú csemetéd, vagy azért, mert Pistike éppen ilyen-olyan problémával küzd, amik persze anya nevelési hiányosságai miatt alakultak ki. Lényegtelen, hogy az adott írás pozitív vagy negatív hangvételű, biztosan okot ad arra, hogy elkezdj magadban kételkedni.

Manapság nagyon hangzatos téma, hogy el kell engedni a berögzült szokásokat, szabályrendszereket a gyereknevelésben, és ehelyett cselekedjünk ösztönösen. Ez persze jó dolog, mert minden gyerek más és nem lehet rájuk húzni egy sablont. Csak kérdem én, ha mindenki ösztönösen neveli a gyermekét, akkor miért kell azt éreztetni, hogy aki nem ugyanúgy tesz, mint a másik ösztönösen nevelő anya, az rosszul nevel? Ahogy a személyiségünk is különböző, így azok az ösztönös sugallatok is különbözőek, amikkel a gyerekünket próbáljuk terelgetni nap mint nap.

Nagyon nem szeretem például a „helikopter szülő” kifejezést. Igen, rám ez eléggé passzol és nem a hiúságomat bántja, nem a negatív értelme miatt nem szeretem, hanem azért, mert ez a fogalom ítélkezik. Elítéli azt a szülőt, aki óvatosabb. Nyilván ennek is vannak fokozatai, de tény, hogy én például eléggé túlféltő vagyok. Emiatt nem szenvednek a gyerekeim hiányt semmiben, ugyanúgy eljárunk kirándulni, ugyanúgy mászókázhatnak, fejjel előre csúszhatnak le a csúszdán, bottal szaladgálnak, mindössze én jobban figyelek mindeközben rájuk. Mert én ezt érzem jónak, az én ösztöneim azt súgják, hogy tegyek így, mert ez a jó út.

Egyik hétvégén gyönyörűen be is jött, mert egy kirándulóhelyen engedtem, hogy tőlem jóval előrébb szaladgáljanak az erdő szélén, de azért mindig mondogattam egy bizonyos távolság után, hogy várjanak be. Lehet más nem törődött volna ezzel, lehet más az erdőbe is beengedte volna őket kicsit. Én viszont „helikopterkedtem” és 15-20 méter után szóltam, hogy kicsit álljanak meg. Az egyik pillanatban egy vicsorgó kutya tűnt fel a poros úton, elkezdett feléjük rohanni a semmiből. Láttam, hogy nem fog megállni, láttam, hogy nem csak megijeszteni akarja őket, hogy nem erőt fitogtat, hanem ez más. Elkezdtem szaladni feléjük, ők pedig felém rohantak. Gyorsabb voltam, mint a kutya, mindkét gyereket magam mögé rántottam, szorosan a hátam mögé fogtam őket és vártam, hogy engem érjen a támadás. Addigra biciklin feltűnt a gazda, aki messziről ordított az ebnek és hasonlóan gyorsan sietett felénk. Levetődött a bicikliről, megfogta és megkötötte a kutyát. Nekem a szívem a torkomban dobogott.

Nem lehet úgy élni az életet, hogy állandóan félünk, ezt belátom. Mindössze óvatos vagyok. Az ösztöneim azt súgják, hogy legyek óvatos. Ott, az erdőben, a gyerekek lefeküdtek a homokba, csúsztak a bokrok alatt gyíkot keresve, a kicsi megkóstolt egy tobozt és egy csigát, a nagy minden rovart és bogarat megfogott és szaladgáltak kedvükre. Nem gátoltam őket abban, hogy felfedezzenek és jól érezzék magukat, hogy gyerekek legyenek. Mindössze tartottam egy bizonyos távolságot egy idegen környezetben, amit biztonságosnak éreztem.

A blog legelső bejegyzésében is rögtön azt írtam, hogy ne ítélkezzünk, mert nem tudhatjuk, hogy az adott történések mögött milyen okok húzódnak. Ha egy szülő féltőbb, mint egy átlagosnak mondott szülő, ne ítélkezzünk, mert nem tudhatjuk mi adott neki erre okot. Ha a gyermeke hisztisebb vagy akaratosabb, mint egy átlagosnak mondott gyerek, ne ítélkezzünk, mert elég küzdelem az a szülőnek és nincs szüksége lesajnáló véleményekre. Az a gyerek nem feltétlen rossz, csak más a vérmérséklete, ami 2-4 éves kor között eléggé próbára teszi mind a szülőt, mind a gyereket. A szülőnek meg kell tanulnia egy buddhista szerzetes türelmével bírni ezt az időszakot, a gyereknek pedig eközben meg kell tanítani, hogy hogyan kezelje a benne dúló érzelmeket és indulatokat. Egyik gyerek sem lesz jobb a másiknál, csak mert kevesebbet hisztizik vagy nyugodtabb, és egyik gyerek sem lesz rosszabb a másiknál, csak mert nehezebben kezelhető.

Nekem mindkét fajtából jutott, mert a két fiam a két véglet. De mindkettő másban jó, másban voltak elsők a fejlődésük során, máshogy viselkednek bizonyos helyzetekben. Az első megtanított anyává válni, a második pedig még most is arra tanít, hogy hiába van már egy gyermekem, a világon minden borulhat és mindent kezdhetünk a nulláról, mert ami működött a nagyobbiknál, az nem feltétlen működik a kisebbiknél.

Mi szülőként küzdünk és boldogok is vagyunk egyszerre. Boldogok vagyunk, mert gyerekzsivajtól hangos a ház. Mert minden sötét felhőt elűz a lelkünkből, ha meglátjuk a két szőke buksit összebújva. Küzdünk, mert a nagyobbik már a kamaszodás rögös útját keresgéli a térképen, a kisebbik meg a dackorszakot gyűri. Szűk 1 éves kora óta már. Mert a dackorszak nem pár hétre vagy hónapra szól. Lehetnek benne kisebb-nagyobb szünetek, de sajnos több éves móka összességében. Folyamatosan nyílik ki a kis világa, egyre több mindent tapasztal meg és ez bizony frusztrálja amellett, hogy élvezi is a helyzetet. A kicsik nem tudnak még 3-4 éves kor között annyira választékosan beszélni és legfőképp olyan gyorsan sem, mint szeretnének Sok dolog még nem úgy sikerül, ahogy a kis fejükben azt elképzelték és emiatt folyamatosan úgy érzik, hogy falakba ütköznek. Nem szeretnének lefeküdni még este 9kor sem, mert olyan jó pizsamában rohangálni. Nem szeretné elpakolni az előző játékot, mert most jutott eszébe a piros autó, amivel sokkal jobban szeretne játszani és ez a vágy annyira húzza a piros autó felé, hogy egy percet sem szeretne az előző játék pakolászásával tölteni. Nem szeretne párizsis kenyeret vacsorázni, mert a húsvéti csokitojás mégiscsak jobban csúszik. Nem szeretné megfogni anya kezét, mert a járdán sokkal jobb móka a szélfújta levelek után rohanni (leginkább az úttest irányába). Millió ilyen kis vágya van, amire a válasz mindig a nem, mert fel kell vállalni a rosszfiú (szaranya) szerepét annak érdekében, hogy megtanulja mit szabad és mit nem. Onnantól, hogy elkezdi kifejezni a saját vágyait, nagyjából kisiskolás korig tart a dacolás. Az az igazi kisgyerekes dacolás. Legalábbis nálunk most ezt tapasztalom, mert nyilván ebben is lehetnek eltérések gyerek és gyerek között, de nagyjából ez a tendencia.

A nagyobbik már máshogy dacos. Nem vágja magát földhöz, nem üvölt a bolt közepén és megérti, hogy meg kell állni a járda szélén. Mellette tárva nyitva maradhat a kapu az utcafront felé, eszébe sem jut még kilépni sem a járdára. Ő máshogy feszegeti a határokat. Ő azt hiszi, hogy mindig mindent jobban tud. Az övé mindig az utolsó szó. Ha megkérem, hogy reggel először ágyazzon be és csak utána öltözzön fel, juszt is fordítva csinálja. Szerencsére nála ez nem annyira állandó dolog, mint a kicsinél a folyamatos „nem, nem akajom”, de sűrűn előfordul. Szerencse egyelőre a kellően részletes ok-okozat magyarázat beválik nála.

Ne ítélj! Te, akinek még pici a babája és nem tudod milyen egy totyogóval vagy ovissal. Te, akit a végtelenségig nyugodt gyermekkel áldott meg az ég. Te, aki tökéletesen vezeted a háztartásodat és nem érted hogyan lehet hetente egyszer sajtburgert adni a gyereknek vacsorára. Te, aki sohasem emeled fel a hangod. Ne ítélj!

A járvány előtt nem sokkal elhatároztam, hogy blogot fogok írni. Elhatároztam, hogy sokszor fogok  új írást posztolni, tele voltam ötletekkel. Aztán jött a járvány, jött a karantén. Gondoltam lesz időm és energiám folytatni a blogot, de sajnos nem így lett. Gondoltam jó lesz sokszor írás formájában kiadni a feszültséget, megosztani a bevált recepteket. Ehelyett egy félig megírt poszt még mindig ott árválkodik a piszkozatok között, április eleje óta.

Gondoltam írok egy kis összefoglalót arról, hogy hogyan telt ez a két-három hónap, de csak ülök és bámulom a billentyűzetet. Mondhatnám, hogy nem csináltunk semmit, de ez így nem igaz, nagyon nem. Minden szempontból nagyon melós időszakon vagyunk túl.

Egyik napról a másikra kellett teljesen más életmódra átállni. Be kellett zárkózni és ugyanúgy kellett otthon folytatni a munkát, tanítani a gyereket és vezetni a háztartást egyszerre, mintha mindig is ez lett volna a legtermészetesebb, mintha eddig is így éltünk volna. Piszok nehéz volt. Eleve lelkileg is megterhelő volt a helyzet, mert valljuk be, nem sok pandémiát tapasztaltunk meg eddig (szerencsére!!!), féltünk a betegségtől, féltünk, hogy mi elkapjuk, hogy a szeretteink elkapják, hogy hamarosan anarchiába torkollik az életünk. Igenis féltünk és ez eleinte nagyon rányomta a bélyegét a mindennapok hangulatára. A munkahely és a suli mellett nagyon sokat kellett dolgozni a családi kapcsolatokon is. A legkisebb gyerkőc még nem fogott fel az egészből semmit, de a 8 éves már nagyon is. Pontosabban azt a részét fogta fel, hogy a baj nem kicsi. Egyszer megkérdezte, hogy meg fogunk-e halni. Nah ott határoztuk el, hogy onnantól előtte semmilyen híradást nem fogunk nézni vagy hallgatni, mert csak megijeszti. (Amúgy sem vittük ezt túlzásba.) Igyekeztünk megnyugtatni, miközben minket is kétségek gyötörtek a jövőt illetően.

Az első két hét volt a legnehezebb, lelki szempontból. Hiába jött el a tavasz, nyíltak a virágok, sütött a nap, valahogy egyiknek sem tudtunk úgy örülni, mert ott volt a vírus, ami nemcsak a tudatunkat uralta, de az érzelmeinket is. Egy láthatatlan ellenség volt, ami ellen nem tudtunk semmit tenni a mérhetetlen mennyiségű kézmosáson kívül. A gyerekek napi kinti játszós ruháját úgy kezeltem, mintha sugárfertőzött lenne. Az előtérben vettük le, gyorsan be a kádba, fürdés és csak utána jöhetett bármi benti elfoglaltság. Borzalmas volt.

Ezen az időszakon viszonylag hamar túllendültünk, mert megtapasztaltuk, hogy otthon lenni biztonságos. A járdára is furcsa volt kilépni, de otthon minden rendben volt. Elkezdtük rendezgetni a kertet, kitettük a hintaágyat, ültettünk, füvesítettünk, a kertünk volt a menedékünk. Kert nélkül meg is őrültünk volna, az biztos.

A hétköznapok nehezek voltak, mert egyszerre kellett dolgozni és tanulni a gyerekkel, emiatt nagyon feszült voltam, a hétvégéket nagyon vártam. Húsvét és május elseje előtt is vettem ki végül egy-egy nap szabit, mert úgy éreztem nem bírom tovább, számoltam a perceket azokig a napokig, amikor legalább dolgozni nem kellett, legfeljebb sulizni. Ha pedig se suli, se munka nem volt, az maga volt a mennyország. Apa is eleinte otthon volt, a kéztöréséből lábadozott, de április elejétől be kellett járnia dolgozni, így a gyerekekkel hármasban maradtunk otthon napközben. Hiányzott a jelenléte és a segítsége, de azért elevickéltünk a csemetékkel, de sokszor borultam ki. A tavaszi szünet volt az első igazi fellélegzés.

A kert mellett a szomszédaink is sokat segítettek abban, hogy idegösszeomlás nélkül éljük túl ezt az időszakot. Kb velünk korú szülők, egy kisfiúval, akivel a mi gyerekeink nagyon jól kijönnek. A kerítés sem zavarta őket, jókat játszottak, nagyon jól elvoltak, mi szülők pedig tudtunk kis közösségi életet élni, beszélgetni, még ha csak szintén kerítésen keresztül is. Nem voltunk egyedül és ez jól esett.

Beleszoktunk ebbe az egészbe, kialakult a napi rutin és talán ez lett az igazi fordulópont. Újra tudtuk mire számíthatunk, mi után mi következik, mikor sulizunk, mikor van munka, mikor lehet délután lazítani. Mellette a félelem is enyhült, nem következett be az a betegségi ráta, amitől tartani lehetett, valamelyest megnyugodtunk. Már nem csak én sütöttem a pékárut, hanem pár naponta eljártunk boltba, vásároltunk (a karantén vége felé már néha kaját is rendeltünk). Újra úgy éreztük, hogy valamiféle rend költözött az életünkbe, amikor ez újra, egyik pillanatról a másikra borult.

A járvány lement, ideje volt visszatérni a munkába, a mindennapi életbe. Igenám, de az élet nem minden területe indult újra, mint például az iskola sem. A kicsit szerencse újra tudtuk vinni bölcsibe, bár két hónap otthonlét után kevésbé akart hallani a dologról, de azért nagyon ügyesen és főleg nagyon hamar belerázódott. A nagy pedig most szeptemberig hol itt, hol ott lesz. Júni 15-tel vége lett a távoktatásnak is, így élvezheti a teljes szabadságot.

Ha a karanténos időszak alatt kimentem az utcára, kis (erős) túlzással rögtön úgy éreztem, hogy az emberek puszta látványától beteg lehetek. Most, hogy már bejárok dolgozni, ez az érzés is eltűnt.  Elmenni otthonról ugyanolyan természetes, mint azelőtt volt. Hazaérve rögtön átöltözöm és alaposan kezet mosok, de ugyanígy tettem a járvány előtt is. Már-már olyan, mintha nem is történt volna meg ez az egész őrület. Csak a maszkos emberek látványa és a plakátok emlékeztetnek arra, hogy min is vagyunk túl. Bár van egy olyan félelmem, hogy ősszel lesz még benne részünk, de egyelőre nem ősz van, hanem nyár. Meleg, pancsolós, hétvégente lazítós nyár. Hogy mi lesz szeptembertől, azzal majd akkor foglalkozunk.